A nyugati kultúra megszámlálhatatlan dolgot köszönhet Firenzének. Ha az irodalomra gondolunk, azonnal Dante és Petrarca jut eszünkbe, ha a tudományra, mindenképpen meg kell említeni a humanista filozófus Albertit, a művészeti író Vasarit és még inkább Amerigo Vespuccit, a felfedezőt, az amerikai kontinens névadóját. Festőkről, szobrászokról pedig már csak azért nem írunk itt bővebben, mert az ő számuk tényleg a végtelenhez közelít: Botticellitől Michelangelón át Leonardóig.
 
A vallási élet területéről paradox módon leginkább a hírhedt Savonarola neve lehet ismerős. A domonkos szerzetest valószínűleg éppen az előbb említett szellemi és anyagi gazdagság indította meglehetősen túlzó reformjaira: a mulatságok minden formáját betiltatta, az erkölcstelenség eszközének minősített tárgyakat pedig máglyán égette el, beleértve műkincseket, szerencsejátékokat, hangszereket, szépítőszereket, antik és a humanista írásokat, maszkokat, parókákat, kosztümöket. Aszketikus és egyben teokratikus államot akart létrehozni, a pápával szembeni fellépése azonban megpecsételte sorsát.
 
Vele szemben Firenze történetének és örökségének ma is értékes kincsei közé tartozik a Szűz Mária szolgáit tömörítő rend megszületése, amelyre Savonarola előtt két évszázaddal került sor, és hét derék férfiúnak köszönhető. Általában úgy szoktuk őket emlegetni, mint a „szervita rend hét szent alapítóját”, és bár nyilván nem lenne kifogásuk ez ellen, de legalább most az egyszer írjuk le mindannyiuk nevét külön is, így tisztelegve Alessio, Amadio, Bonagiunta, Bonfiglio, Manetto, Sostegno és Uguccione előtt.
 

 
Kereskedők voltak, akik Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett utazásaik alkalmával, valamint a császár és a Pápai Állam közötti állandó háborúskodásokat tapasztalva megfigyelhették egyrészt a vallási élet új fölvirágozását, másrészt megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, ellenérzésekből, amit az akkori egyházi állapotok okoztak. A hagyomány szerint ennek köszönhető, hogy 1233-ban megtértek, és felvételüket kérték a bűnbánó testvérek közé.
 
Elhatározásukat annyira komolyan vették, hogy megszakítottak minden kapcsolatot rokonaikkal, és kivonultak Firenze falain kívülre, Cafaggióba, hogy ott éljék tovább életüket. Egy idő után azonban úgy érezték, még mindig túl közel vannak a világhoz, így távolabb eső helyet kerestek. 1241 körül a Monte Senarióra vonultak vissza, hogy ott remeték legyenek. A végleges pápai jóváhagyást 1255-ben nyerték el.
 
Monte Senario ma is Toszkána egyik legfontosabb zarándokhelye, a szervita monostorhoz tartozó temploma pedig 1917 óta viseli a bazilika rangot. A hegytetőt uraló épületkomplexum magja egy kicsiny kápolna volt az egykor itt álló várkastély romjai között. Az első rendházat 1412-ben elkezdték kibővíteni, a munkálatokat azonban egy pusztító földrengés megakasztotta. A víztározó és a refektórium ezért csak a 16. századra készült el, a harangtorony befejezésére pedig a 17. században került sor. Az épületen kívül és belül egyaránt felfedezhető barokk formák az 1717-ben elvégzett korszerűsítés eredményei: a bazilika belső díszítésének gazdagsága egészen szemkápráztató. Monte Senario meglátogatása öntse lelkünkbe a hét szent testvér buzgóságát, akik a Boldogságos Szűzanyát teljes odaadással tisztelték!