Ember tervez, Isten végez – szoktuk mondani, amikor olyan történettel találkozunk, amelyben a földi és az égi akarat ütközik össze, hiszen az ilyen küzdelmek kimenetele sosem kérdéses. Valahogy így járt a velencei születésű Gellért is, aki ugyan Jeruzsálembe igyekezett eredeti szándéka szerint, mégsem jutott tovább a magyar földnél. Ehhez persze egy hatékony eszközre is szüksége volt a Gondviselésnek, István királyunk pedig készen állt a szerepre: udvarában fogta a jámbor szerzetest, akire előbb fiának, Imrének a nevelését bízta, később pedig a csanádi püspökséggel tüntette ki.
 
Gellért nem maradt hálátlan, egész életével, sőt halálával is új hazája keresztény hitének megerősítését szolgálta: ő lett az első magyar vértanú szent. Példamutató bátorságával komoly hatást gyakorolt a nép lelkére, legendája, amelyben a róla szóló történeteket gyűjtötték össze, olyan ember alakját állítja elénk, aki – Jónással ellentétben – nemcsak kényszerből, hanem szívből vállalta a neki rendelt hivatást.
 
Ez a 14. századi, terjedelmes szöveg azonban nem csupán jámbor szerzetesként, kiváló szónokként, buzgó főpapként és érdemes teológusként állítja elénk Gellértet, hanem olyan emberként is, aki két lábbal állt a földön.
 
Egy alkalommal például, amikor hűséges kísérőjével, Valterral egy erdőktől körülvett faluban éjszakázott, arra lett figyelmes, hogy malomkövek súrlódását hallja, amit aztán énekkel kezdett kísérni egy szépséges női hang. A dallam annyira elvarázsolta Gellértet, hogy így szólt társához: „Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?” Majd így folytatta: „Boldog ez az asszony, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!”
 
De nem csak az énekszó volt kedves Gellértnek, hanem a jó bor is. Erről így számol be a szent legendája:
 
„… annyira gondos volt, hogy nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket helyezett el, s azokban tartották a föltalálható legjobb borral megtöltött kancsókat, hogy azt változtassák át az Úr vérévé. Azt mondogatta tudniillik: Amit bensőnkben hittel fogadunk, az legyen kedves külső érzékeink számára is.”
 

 
Nem kell túlságosan merésznek lenni a jámbor szándékú középkori tudósítás értelmezésében, ha azt gondoljuk: az égiek mellett Gellért bizony az Istentől adott földi örömöket sem vetette meg, jó itáliai szokás szerint. Kövessük a példáját ebben is, és ha már eredeti sírhelyét Marosváron nem kereshetjük föl, hiszen az elpusztult a történelem viharaiban, legalább Velencében, pontosabban a közeli Murano szigetén látogassuk meg földi maradványait. Szent Gellért innen indult útnak és ide érkezett vissza végleg megpihenni, és bár Jeruzsálembe nem jutott el, földi zarándokútján mégis célba ért, elnyerve a vértanúság égi koszorúját.