A „világ végéről” sokszor beszélünk ma is, legyen szó akár egy távoli helyről, akár egy olyan eseményről, amely végzetes hatású. A középkorban azonban betű szerint értették a kifejezést: az európai ember által lakott legtávolabbi pontot értették alatta, amit északnyugaton a Hebridák szigetcsoportjával azonosítottak. Körülbelül százötven kisebb-nagyobb földdarab, tengerből kiemelkedő kopár sziklaszirt – egyáltalán nem könnyű a vidéket a vallási élet középpontjaként elképzelni. Pedig a 6. században éppen ez történt, köszönhetően Szent Kolumba bencés apátnak.
 
Az írországi Gartanban született, előkelő családban. Neve – Colum – galambot jelent, ehhez az utókor tette hozzá a Cille jelzőt, ami annyit tesz, hogy „templomokról nevezett”, utalva missziós tevékenységére. Tanulmányait kolostori iskolákban végezte, majd pappá szentelték. Egy vagyonos támogató jóvoltából több szerzetesi közösséget alapított, majd úgy döntött, Skóciába hajózik. A tengert tizenkét társával együtt szelte át egy favázas, állatbőrrel bevont falú, könnyű csónakban, ami igazi lélekvesztőként viselkedhetett a viharos tengeren. Az első sziget, amit megláttak, Iona volt, ahol partra szálltak és megtelepedtek az illetékes fejedelem engedélyével.
 
Ekkor kezdődik a történet, amely évszázadokra a skóciai kereszténység szellemi központjává tette a világ végi tájat. Kolumba bármennyit is járt-kelt a felföldön, illetve hazájában, Írországban, mindig Ionára tért vissza, hogy lelki és szellemi erőt merítsen apostoli munkájához. Mindehhez nem volt szüksége különösebb anyagi javakra: egy fatemplom, egy helyiség a közösség számára, és tucatnyi kunyhó szolgálta mindössze a szerzetesek kényelmét. És persze munkáját, hiszen Kolumba elkötelezettségének köszönhetően Iona vált az európai könyvmásolás egyik legfontosabb műhelyévé: maga az apát legalább háromszáz kópiát készített élete során, és nemcsak az ősi szövegek megőrzésében, hanem az illumináció, azaz a könyvfestés művészetének fejlődésében is kiemelkedő szerepet játszott.
 
Kolumba életrajzírói megható részletességgel számolnak a szent haláláról. Amikor közeledni érezte az utolsó pillanatot, még fölment a környező magaslatra, és megáldotta kolostorát. Majd folytatta másolói munkáját, amíg a 34. zsoltár tizenegyedik versében ezekhez a szavakhoz nem ért: „akik az Urat keresik, nem szűkölködnek.” Ekkor letette kezéből a tollat, és így szólt: „Most abba kell hagynom. Baithene folytassa majd!” Este még részt vett az istentiszteleten, majd amikor felhangzott az éjféli harangszó, a templomba sietett, ahol összeesett. Bár a gyertyákat még nem gyújtották meg, a szemtanúk szerint mennyi fényesség töltötte be a teret. Kolumba ismét megáldotta társait, majd meghalt. Az apát testét szeretett kolostorában helyezték örök nyugalomra, ami ezért hamarosan népszerű zarándokhellyé vált. Nemcsak az egyszerű hívek tisztelték a jámbor szerzetest: hetvennél több uralkodót temettek el a skótok és írek közös védőszentjének szomszédságában. Erről a tényről maga Shakespeare is megemlékezik, amikor Macbeth című tragédiájában azt írja, hogy Duncan holttestét vigyék ,,Colme-Killbe, elődeinek szent nyugvóhelyére.''
 
Iona szigetén ma is áll a kolostor épülete, igaz, az alapításnál jóval későbbi, a 13. században emelték, lakói pedig már nem bencések, hanem egy ökumenikus lelkületű anglikán közösséghez tartoznak. A vendégszeretet azonban mitsem változott: Szent Kolumba egykori otthonában most is várják a szemlélődni akaró és elmélyülésre vágyó zarándokokat.