„Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson” – olvassuk Máté evangéliumában, és élt egy ifjú lány a 3-4. század fordulóján Siracusában, aki szó szerint vette Jézus tanácsát.
 
Lúcia volt a neve, és igen előkelő családból származott. Álmában maga Szent Ágota ígérte meg neki, hogy Isten dicsőséggel fogja megkoronázni őt, miután anyja betegsége miatt elzarándokoltak a cataniai vértanú sírjához, gyógyulást kérve számára. Isten és az emberek iránti szeretettel volt telve a szíve, ezért egyszerre vállalta a szüzességet, és kérte családját, hogy vagyonát szétoszthassa a szegények között. Volt azonban egy ifjú Siracusában, aki szerelemre gyulladt Lúcia, és nem utolsó sorban a hozománya iránt. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a lány nem a földi, hanem az égi jegyességet választotta, úgy döntött, bosszút áll: kereszténysége miatt följelentette őt a hatóságoknál.
 
A Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözések időszaka volt ez, Lúciát hamar bíróság elé állították. Először arra akarták kényszeríteni, hogy a pogány isteneknek mutasson be áldozatot, de erre természetesen nem volt hajlandó. Azután nyilvánosházban próbálták megbecsteleníteni a lányt, de teste annyira nehezzé vált, hogy nem tudták elmozdítani a helyéről. Végül kegyetlen kínzásoknak vetették alá, amelyeket a halálos ítélet kimondása követett. Torkába kardot döftek, ő azonban még akkor is tanította a népet, csak azt követően halt meg, hogy egy paptól fölvehette az utolsó kenetet.
 
Ha Szent Lúcia ábrázolásait áttekintjük, rálelhetünk egy különös képtípusra, amikor egyik kezében két szemgolyót tart egy díszes tálon. Ennek értelmezése visszavezet az írás elején idézett evangéliumi szakaszhoz, illetve Lúcia legendájának egy megrázó epizódjához. Az önjelölt vőlegény ugyanis arra hivatkozott, elsősorban a lány szépséges szeme ébresztette föl benne a szerelmet, amikor pedig ez Lúcia tudomására jutott, úgy döntött, maga vájja ki azokat, hogy így mentse meg a tisztátalanság bűnétől a férfit és magát is.
 
Szent Lúcia tisztelete nagyon hamar elterjedt az egyházban. Már az 5. századból van erre vonatkozó forrásunk, de még fontosabb, hogy bekerült neve a szentmise kánonjába. Élettörténetéből következően a vakok vagy más szembetegségben szenvedők, illetve a hegyes szerszámokkal dolgozók (földművesek, varrónők, párnakészítők, nyergesek stb.) védőszentje lett.
 
A szembetegséggel sokat küzdő Dante monumentális művében, a középkor világát szinte enciklopédikus módon összegző Isteni színjátékban háromszor is felfedezzük Lúcia alakja. A Pokol második énekében a lány közvetítőként jelenik meg Szűz Mária és a költő szerelme, Beatrice között, utóbbi az ő szavai nyomán küldi Dante segítségére Vergiliust. A Purgatórium kilencedik énekében Lúcia az, aki az alvó Dantét elviszi a tisztítóhely kapujához. És végül a Paradicsom harminckettedik énekében látjuk viszont újra, ahol immár a megvilágosító kegyelem, az irgalmasság és az igazságosság szimbólumaként jelenik meg. Mindezekben mi is részesülhetünk, amikor fölkeressük Szent Lúcia ereklyéit szeretett városában, a szicíliai Siracusában, vagy síremlékét Velencében: a híres Santa Lucia vasúti pályaudvar nem véletlenül kapta éppen a vértanúlány nevét, egykor neki szentelt templom állt a helyén.