Többszörösen is indokolt az alcímben szereplő idézőjel, hiszen Jordánia – önálló államként – csupán 1949 óta létezik, jordán népről pedig sem előtte, sem napjainkban nem beszélhetünk: a szóban forgó terület emberemlékezet óta arab törzsek szállásterülete, amelyeket körülbelül egy évszázada irányítanak a Hashemita uralkodóház tagjai. Ami pedig a vallásos hitet illeti, a család és maga az ország igen korán az iszlámmal jegyezte el magát, előbbinek ráadásul a legendás Hashim ibn Abd Manaf volt a megalapítója, aki Mohamed próféta dédapjaként ismert.
 
De térjünk vissza szentünkhöz, aki nem más, mint az újszövetségi Szentírásban Jézus rokonaként és előfutáraként elénk állított János. Édesanyja Erzsébet volt, a názáreti Mária rokona, apja pedig Zakariás, a jeruzsálemi szentély papja. És hogy mindennek ellenére mi köti össze a mai Jordániával? Egész prófétai működése és vértanú halála, amelyek hátteréül a Jordán folyó, illetve a tőle keletre fekvő vidék szolgált.
 

 
„Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt” – olvassuk a negyedik evangélium beszámolóját. Jézus megkeresztelkedésének helye ma is fontos zarándokhely. A folyó mindkét oldaláról megközelíthető: az izraeli parton legtöbbször nagy a forgalom, a jordániai sokkal csendesebb. A lassan tovahömpölygő folyó egyben határvonal, katonák felügyelik a rendet itt is, ott is. Az egyenruhák és a fegyverek sem képesek azonban megfosztani szentségétől a helyet, amely körül egyre több templom és kolostor idézi emlékezetünkbe az égi szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
 

 
János azonban nem csupán keresztelt, hanem tanúságot is tett Jézusról. Tanítványai előtt így beszélt róla: „Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” Keresztelő János pontosan tudta, mi vár rá, a szavakat a vértanúságnak kellett követnie. Miután házasságtörésük miatt nyíltan elítélte Heródest és testvére feleségét, Heródiást, a király elfogatta és börtönbe záratta őt. Fejét pedig azért vétette, mert nem akart szószegő lenni: Heródiás lánya – követve a prófétára dühös anyja utasítását – ezt kérte igéző tánca jutalmául az uralkodó születésnapi ünnepségén. A hóhér elvégezte feladatát, János fejét tálcán hozta oda a lánynak, ő pedig tovább adta az anyjának. A szégyenteljes eseményekre a Machaerus erődben került sor, amely 1100 méterrel emelkedik a Holt-tenger szintje fölé, és uralja annak keleti partvidékét.
 
Ettől a pillanattól kezdve ketté válik Keresztelő Szent János földi maradványainak sorsa: külön a koponyáé és külön a többi részé. Utóbbiak nyughelye viszonylagos biztonsággal megállapítható, az egykor Szamáriához tartozó és a mai Nábluszhoz közel fekvő Sebastia mecsete lehet az otthonuk, amely egy keresztesek által emelt katedrális romjai fölött áll.
 
Koponyából viszont jóval nagyobb a kínálat: a legvalószínűbb őrzési helynek a damaszkuszi Omajjád mecset tűnik, amely eleve egy János tiszteletére emelt templom helyén épült, de a római San Silvestro templom, a franciaországi Amiens katedrálisa és a müncheni Residenz múzeum is versenybe száll a hiteles ereklye birtokosának címéért. Arról már nem is beszélve, hogy néhány éve egy bolgár kolostorban is gyanús, első századi csontokra bukkantak a kutatók.
 
Egy biztos: Keresztelő János alakja ma is élénken él a keresztény hívek emlékezetében, és sokan vannak, akik az ő példáját követve szeretnének közelebb kerülni Krisztushoz, mindannyiunk Megváltójához.