2020. január 15. | K. A.
Teljesen logikus és legtöbbször helytálló feltételezés, ha azt gondoljuk, a kisebb-nagyobb közösségek által választott védőszenteknek kell, hogy legyen valamiféle konkrét kapcsolatuk a tiszteletükben buzgóságot felmutató vidékkel: vagy eleve ott születtek és éltek, vagy pedig hivatásuk okán kerültek oda a Gondviselés rendeléséből. De mi köze lehetett egy ókori egyiptomi remetének a középkori Magyarországhoz? A nyomok izgalmas utazásra hívnak minket térben és időben egyaránt.
Volt egyszer egy buzgó férfiú, aki a vagyonára törő sógorától tartva a Théba közeli pusztaságba menekült, és egy barlangban húzta meg magát. Táplálékot mindennap egy holló hozott, illetve datolyapálmák adtak számára, vizet pedig egy tiszta vizű forrásból meríthetett. Ő volt Remete Szent Pál, aki a hagyomány szerint az első szerzetes a kereszténység történetében. Egész életét a sivatagban töltötte attól kezdve, híre pedig hamar messzire jutott. Így talált rá a másik nagy remete, Antal, akit égi szózat figyelmeztetett rá, hogy nem ő, hanem Pál a legidősebb és legszentebb sivatagi atya. Első találkozásuktól kezdve testvéri szeretettel fordultak egymás felé, a 113 éves korában elhunyt Pál temetéséről is Antal gondoskodott – nem utolsó sorban két váratlanul megjelenő oroszlán segítségével, akik maguk kaparták ki a földben a keleti szerzetesség atyjának nyughelyét.
Remete Szent Pál teste a sivatagi körülmények között hamar mumifikálódott. Életszentségének híre gyorsan terjedt, és alig 150 évvel később oltárra is emelte I. Geláz pápa. A sivatagi remete kalandos utazása azonban csak további 700 év elteltével vette kezdetét. 1169-ben romlatlan állapotban találtak rá a testére, amit azután útnak indítottak Konstantinápoly felé. Ahogy azt más szentek példájából tudjuk, általában nem Bizánc jelentette számukra az utolsó stációt, és így volt ez Pál esetében is: a második hajóút Velencébe vezetett 1240-ben.
Magyarország akkor kerül képbe, amikor Nagy Lajos király legyőzi és megsarcolja Velencét: a zsákmány részét képezték az ereklyék is, amelyek az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend buzgalmából kerülhettek közé. A pálosok ugyanis szellemi elődjükként tekintettek a kopt szentre, amit nemcsak névválasztásukkal, hanem tiszteletének terjesztésével is jelezni kívántak. A csontok 1381 októberében érkeztek Budára, ahonnan aztán a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba vitték azokat. A körmenetet maga a király vezette, a márványkoporsó látogatásához pedig hamar a búcsú lehetőségét is hozzákapcsolták, így téve a monostort az egyik legnépszerűbb zarándokhellyé az országban. Nagy Lajos ugyanakkor Remete Szent Pál oltalmába ajánlotta birodalmát, így Magyarország társvédőszentje lett a szerzetes, aki ezer évvel korábban élt, és a lábát soha ki nem tette Théba környékéről.
A kalandok azonban még ekkor sem értek véget. Egyrészt 1523-ban újabb relikvia érkezett Budaszentlőrincre, amikor Prágából sikerült megszereznie II. Lajos királynak a szent fejereklyéjét, amit azután egyesítettek a többi taggal. Megszámlálhatatlan gyógyulás és más gondviselésszerű esemény kapcsolódott hozzájuk, a legnagyobb csoda azonban mégis az, ahogyan véget ért a maradványok hányattatása: a mohácsi csatavesztést követő vészhelyzetben, 1527-ben Trencsénbe vitték őket, ahol egy tűzvészben megsemmisültek – Remete Szent Pál porhüvelye így vált eggyé véglegesen a magyar földdel.
A későbbiekben a földrajzi névként is használatos Budaszentlőrinc kifejezés lassan a feledés homályába merült, mivel az itteni fényes kolostor és templom teljes egészében a török pusztítás áldozata lett, felgyújtották, és földig rombolták. Feltárásához 1847-ben kezdtek hozzá, a munkálatok eddigi utolsó szakasza 1985-ben fejeződött be. A kolostornak ma már csak az alapfalai láthatók, a századok során a kövek nagy részét felhasználták a környékbeli házak építésekor. Mégis érdemes ellátogatni a magyar kereszténység egykori büszkeségéhez, ami ily módon vált igazán méltóvá Pál örökségéhez: valódi remetesziget lett belőle a zajos főváros türelmetlen lüktetésében.