Különös a karácsony liturgiája: az ünnepeknek általában egy-egy szentmiseszövege van, Jézus születésének azonban rögtön három. Az éjféli misét hajnalban követi a pásztorok miséje, végül külön szöveget kapott az ünnepi szentmise is. Eredetileg a pápák kiváltsága volt, hogy mindhármat elmondják, az ősi magyarázat mindegyik alkalommal más-más szempontot állít az elmélkedés középpontjába: az Ige örök születését, a megtestesült Ige földi születését, illetve az ember kegyelmi újjászületését. A hagyomány másképpen is elválasztja egymástól a három szentmise tanítását, amikor azt mondja, hogy az éjféli mise a törvény előtti időt jelképezi, amikor még sötétség volt a földön, a hajnali az ószövetségi törvény alatti időt jelzi, annak halovány világosságával, a nappali mise pedig a kegyelem teljességének felel meg, amikor a lelkek napja, Jézus már fölkelt.
 
Akárhogy is van, az biztos, hogy nemcsak a szimbolikában, hanem hangulatában is nagyon eltérő a három karácsonyi szentmise. Éjfélkor a különös időpont, a sötétség és a hideg, ugyanakkor a liturgia bensőségessége a meghatározó. Az ünnepi mise ezzel szemben inkább gazdag, talán nem túlzás azt mondani, egészen harsány pompájával hat a hívő lélekre. A leginkább bensőséges ünneplésre azonban mégis a pásztorok kora reggeli miséje a megfelelő alkalom – népszerűségét sokak szemében épp ez adja.
 
És valóban: nem nehéz beleképzelni magunkat az egyszerű pásztoremberek helyzetébe, lelkivilágába. Akik mit sem sejtve, a társadalom peremén élve, a város nyüzsgésétől távol táborozzák le nyájukat a Betlehem közeli mezőkön, amikor aztán egyszer csak a világtörténelem középpontjába kerülnek: az angyalok kórusa hirdeti meg számukra és mutatja meg az utat Jézushoz, az emberiség Megváltójához. Ezt a csodálatos kettősséget, Isten tervének váratlanságát és tökéletes kiszámítottságát érzi a zarándok, amikor Beit Sahur-ba, a pásztorok mezejére látogat útja során.
 

 
Mezőről persze mostanság nem nagyon beszélhetünk a kegyhelyen, hiszen már az 5. században kolostort építettek ide a keresztények, amit másfél évezreddel később, a 20. század közepén fedezett fel újra a híres ferences régész, Virgilio Canio Corbo atya. Miért fontosak ezek a nyomok számunkra? Mert arról tanúskodnak, hogy már a legelső időktől töretlen a hívők hite abban, hogy az angyalok jelenléte szentelte meg az egyszerű, szegényes vidéket. Ha végtelen rétek már nincsenek is errefelé a folyamatos építkezések nyomán, más módon mégis átélhetjük a bibliai történetet: felkereshetjük a barlangot, amely a nomád pásztorok éjszakai nyugalmát biztosította, és ahol a mennyei kórus hangját hallhatták („Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek…”), a modern építészet nyelvén pedig a híres olasz építész, Antonio Barluzzi csodálatos kápolnája indítja elmélkedésre a látogatót. Az egyszerűségében tökéletes templom formája a beduinok sátrának alakját idézi. De nemcsak azt: belsejébe lépve érzékelhetővé válik számunkra a betlehemi csillag alakja is, így kapcsolva egybe régit és újat, égit és földit, múltat és jövőt.
 
A pásztorok mezején járva idézzük emlékezetünkbe a pásztorok miséjén elhangzó könyörgést, emlékezve a példára, amit ezektől az egyszerű emberektől tanulhatunk: „Mindenható Istenünk, örök Igéd megtestesülésével új hajnal virradt ránk. Add, hogy a hit fénye, amely lelkünket eltölti, tetteinkben is megnyilvánuljon!”