Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul – tartja a bölcs mondás, és ezt a figyelmeztetést akkor is érdemes megszívlelnünk, ha egy-egy nyelvi félreértésnek nem feltétlenül van tragikus következménye. Így járt az ókor egyik legnépszerűbb szentje, Cecília is, aki éppen egy fordítási hiba nyomán lett a szent zene, a zenészek és a hangszerkészítők patrónája.
 
Történt ugyanis, hogy amikor zsolozsmájának szövegét a passió szavaiból összeállították, a laudes, vagyis a reggeli dicséret egyik antifónáját ekképpen fogalmazták meg:
 
Cantantibus organis Caecilia soli Domino decantabat dicens:
Fiat cor meum immaculatum ut non confundar.
 
A mondat legnagyobb részének értelmezése semmilyen problémát nem okoz, magyarul annyit tesz, Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: legyen szeplőtelen a szívem, hogy meg ne szégyenüljek. A két első szó, a „cantantibus organis” azonban kétféle módon magyarázható: meglehetős szárazsággal úgy, mint „hangszerek zenéje közben”, de némi költői vénával úgy is, hogy „éneklő hangszerekkel”. Mivel a régi korok írástudói sokkal poétikusabb lelkek voltak, mint mi mostanában, igazán nincs mit csodálkozni, hogy az utóbbit választották, annak ellenére, hogy Cecília élettörténete nem igazán tanúskodik a zene iránti különösebb vonzódásról.
 

 
A félreértés ellenére ma már azt is tudjuk, a szent zene és a zenészek jól jártak Cecília pártfogásával, aki egyébként nagyon hamar a legnépszerűbb segítő szentek egyike lett. Sorsa összefonódott a 3. századi keresztényüldözések történetével. Szenvedése és a szenvedésben tanúsított bátorsága már kortársaira nagy hatást tett, de talán még annál is mélyebbet az utókorra. Talán ezzel magyarázható a Cecíliához kapcsolódó másik érdekesség is.
 

 
Róma egyik temploma épp azon a helyen épült meg, ahol annak idején Cecília és férje, az általa megtérített Valerianus lakott. Bár a vértanúhalál után Cecíliát a Kallixtusz-katakombában temették el, amikor a 9. században újjáépítették a mai Santa Cecilia in Trastevere elődjét, a templomba szállították a maradványokat I. Paszkál pápa parancsára. Amikor pedig felnyitották a sírját, hogy az utasítást végrehajtsák, Cecília testét teljes épségben és abban a helyzetben találták meg, ahogyan Stefano Maderno nagyszerű márványszobra ábrázolja: mintha mély, gyermeki álmát aludná, úgy fekszik jobb oldalára dőlve az éppen csak kifejlődött leányalak, karját hosszan kinyújtja, a nyakán pedig három tátongó vágás hirdeti, hogy nem természetes halállal halt meg. A szobor megrendítő erejét csak fokozza, hogy Cecília arcát nem látjuk: fejét elfordítva elfedi azt. Nincs még egy olyan szentje az anyaszentegyháznak, akit így ábrázolnának – képe így mindannyiunkban saját szívünk szerint születhet újjá.