A szél ott fúj, ahol akar, hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy” – olvassuk János evangéliumában. A Megváltó szavai arra utalnak, hogy a Szentlélek munkálkodása nem szorítható az emberi logika szabályai közé, sokszor meglep, megdöbbent, sőt meg is botránkoztathat bennünket. Ugyanez igaz a Szűzanya megjelenéseire is, aki általában a legszegényebb embereket, a legnyomorúságosabb helyeket választja ki, hogy hitet és reményt öntsön a rászorulókba.
 
Az 1950-es évek Szicíliája szintén nem tartozott a világ legvidámabb tájai közé. Szegénység, betegség, kilátástalanság volt sokak osztályrésze. A vallásos élet maga is válságban volt, az emberek többsége elfordult a hittől. Közéjük tartozott egy fiatal házaspár, Angelo Jannuso és Antonietta Quisto is, akik egyetlen látható jelét őrizték meg keresztény mivoltuknak: egy üveglapra csavarozott, gipszből készült domborművet, amely Szűz Máriát ábrázolta. Az ipari sorozatgyártásban készült, filléres szobrocskát nászajándékba kapták, és az ágyuk fölé rakták.
 
A két fiatal nehéz időket élt akkoriban: a férfit a kenyérkeresés bizonytalansága fojtogatta, feleségét pedig súlyos és titokzatos betegség kínozta. Az asszonynál 1953. augusztus 29-én minden korábbinál fájdalmasabb görcsrohamok jelentkeztek, amelyek időleges vaksággal is jártak. Amikor aztán végső kétségbeesésében Antonietta imádkozni kezdett a Szűzanyához, egyszer csak megszűntek a fájdalmai, sőt a látását is visszanyerte. A következő, amit érzett, az volt, mintha valahonnan vízcseppek hullanának rá. Felpillantott, és azt látta, hogy az ágy fölött lévő Mária-szobor szeméből könnycseppek sokasága hullik alá. „A Madonna sír!” – kiáltotta, amit a körülötte lévők először delíriumos képzelgésnek véltek, de aztán ők is megtapasztalták a csodát. A történteknek hamarosan híre ment a városban, mind többen érkeztek a nyomorúságos kis lakásba, a rendőrség is megjelent, hogy rendet tartson, majd vizsgálatra magukkal vitték a féldomborművet – az alkotást szállító tisztnek teljesen elázott a ruhája, míg a kapitányságra értek. Négy napig tartott a szobor csodálatos és megmagyarázhatatlan könnyezése: akkor ért véget, amikor a szakemberek mintát vettek a folyadékból a tudományos vizsgálatokhoz. Az elemzés végeredménye pedig világosan kimondta: igazi könnyről van szó, amely emberi fehérjét is tartalmaz.
 
Siracusa népe hamar megértette a csoda tanítását, a bűnbánat és a lelki megújulás fontosságát. Ennek legmeghatóbb pillanata és egyben bizonyítéka az volt, amikor 1968. szeptember 1-jén a város érseke felajánlotta Siracusát Szűz Mária Szeplőtelen Szívének. A könnyező Mária-szobrot ma egy különleges, kétszintes bazilikában őrzik. A kripta már a felajánlás idejére elkészült: 1968 augusztusában avatták fel, és eredetileg itt helyezték el a kegyszobrot. A felső templomot pedig maga Szent II. János Pál pápa szentelte fel 1994-es lelkipásztori látogatása során.
 

 
A bazilika különleges formája komoly vitát váltott ki a liturgikus és építészeti szakemberek körében. Kritikaként fogalmazódott meg, hogy az égbe törő, 100 métert is meghaladó magasságú kúp alak hátrányosan befolyásolja a városképet, nemcsak uralja a tájat, hanem minden más régi műemléket szinte észrevehetetlenné tesz. Az építészek ugyanakkor a forma sokrétű szimbolikájára hívták fel a figyelmet: nemcsak az emberiség Istenhez való felemelkedésének jelképeként értelmezik a bazilika tetőszerkezetét, hanem világítótoronyként, sátorként és lehulló könnycseppként – mindegyik hatásos és kifejező metaforája a Mária által közvetített üzenetnek.