A szentség fénye mindig messzire sugárzik: nemcsak térben, hanem időben, és nemcsak a jövőbe, hanem a múlt felé is. II. János Pál pápa személye különösen nagy hatású ebben a tekintetben, így érthető a lengyel püspökök döntése, hogy immár hivatalosan elindították a Szentatya szüleinek boldoggá avatási eljárását.
 
II. János Pál édesapja és édesanyja egyaránt Bielsko-Biała szülöttei. Az idősebb Karol Wojtyła eredetileg szabónak tanult, majd az osztrák hadseregben szolgált altisztként. 1906-ban vette feleségül a tanítónőként dolgozó Emilia Kaczorowskát. Az esküvőre Krakkóban, az akkor helyőrségi templomban került sor. Első gyermekük még ugyanebben az évben megszületett, Edmund egy ideig apja példáját követve katonai pályára készült, később azonban orvos lett. Az első világháború éveiben az édesapát a morvaországi Hranicéba vezényelték, ahol 1916-ban megszületett a második gyermek, Olga, aki azonban csupán egyetlen napot élt. A későbbi pápa négy évvel később, 1920-ban jött világra, immár Wadowicében, ahol a család a háborút követően letelepedett. Az édesapa ekkor már a függetlenné vált Lengyelország hadseregének tisztje volt, és az is maradt egészen 1927-es nyugdíjba vonulásáig, akkor már kapitányi rangban.
 
A kis Karol számára tehát Wadowice volt az otthon, ami közel fekszik az ország szívéhez, Krakkóhoz, ugyanakkor mégis kisváros. A történelem viharai ehhez a régióhoz sem voltak kíméletesek, identitását azonban mindig megőrizte – nem véletlenül hívják Kis-Lengyelországnak. Az erős nemzeti elkötelezettség azonban sohasem jelentett valamiféle kizárólagosságot, hiszen németek és zsidók sokasága is élt itt minden korszakban, ami aztán a pápa elfogadó mentalitására is nagy hatást gyakorolt.
 

 
A családi idill azonban hamar véget ért. Először az édesanya halt meg, amikor még csupán kilenc éves volt kisebbik fia. Három évvel később Edmund következett a sorban: orvosként ugyan sikeresen meggyógyított egy skarlátos beteget, közben azonban maga is megfertőződött a kórral, és négy napos küzdelem után belehalt a betegségbe. Ez legalább olyan nagy csapás volt Karol számára, mint édesanyja hiánya, hiszen egészen addig játszótársaként, barátjaként, nevelőjeként tekintett bátyjára – valószínűleg a hegyi túrázás iránt szenvedélyt is ő élesztette föl benne. Edmund sztetoszkópját egyébként élete végéig magánál tartotta, még a Vatikánba is magával vitte. A szerencsétlenségek sora pedig testvére halálával sem ért véget, hiszen az édesapa ugyancsak hamar, 1941-ben elhunyt Krakkóban, magára hagyva az akkor alig 21 éves fiatalembert.
 
Érthető módon tehát Wadowice volt és maradt az ifjabb Karol Wojtyła számára az egyszeri, elveszett, soha vissza nem hozható boldogság színhelye, ahol együtt lehetett szüleivel és testvérével. Család iránti elkötelezettsége, amely egész papi működését és pápaságát végigkísérte, azt bizonyítja, valóban különleges volt a szülői ház élete, lelkisége. Ahogyan a lengyel püspökök fogalmaznak: „Kétségtelen, hogy a szent pápa spiritualitása elsőként a családban formálódott, szülei hitének köszönhetően.” Amiből egyenesen következik, hogy „a lengyel pápa szülei hiteles példát jelenthetnek a modern családok számára.” Valószínűleg így gondolják, ezt érzik azok a zarándokok is, akik évente több százezren ellátogatnak a wadowicei házba, ha nem is a Szent Család, de egy szent család otthonába.