„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Mars-mezőn egy pogány templom Minervának, a háború és a bölcsesség istennőjének tiszteletére szentelve…” Így kezdődik ez a tipikusan római történet arról, hogyan épülnek egymásra, miként formálják saját igényeik szerint a korábbi kultúrák alkotásait az újabbak.
 
Mert mi történt a szentéllyel később? Hamarosan már egy keresztény templomot találunk a helyén, gondosan felhasználva benne az épület ősi elemeit. Aztán bazilita apácák kerültek ide keletről, majd bencés, még később pedig domonkos szerzetesnők gondjaira bízták a pápák. És ezek a változások mind magukkal hozták a templom alakulását is: gótikus ízlés szerint építették át, majd a barokk jegyeit viselte magán, hogy végül a 19. században megpróbálják helyreállítani a gótikus formákat. Bár utóbbi sikerességét erőteljesen megkérdőjelezik a művészettörténészek, az biztos, hogy Rómában még így is páratlan építmény a hegyeken túli stílus jegyeit őrző Santa Maria sopra Minerva.
 

 
Szinte elképzelhetetlen, hogy a minden pompát nélkülöző, letisztult homlokzat mögött micsoda történelmi gazdagságra talál a zarándok. Csak kapkodja a fejét, hiszen két pápa, X. Leó és VII. Kelemen mellett itt nyugszik a középkori egyház két igazi „világsztárja” is: Sziénai Szent Katalin, aki a négy női egyháztanító egyike, illetve Fra Angelico, a valóban angyali tehetségű és immár boldogként tisztelt festő, akit kora legnagyobbjaként tartunk számon mindmáig.
 

 
És ha mindez még kevés volna valakinek, tényleg itt bukkanhatunk a világ legértékesebb térdére is – már amennyiben hihetünk Sebastiano del Piombónak, a neves festőnek. Természetesen nem valamelyik régi vagy újabb focista lábára gondolt, hanem Michelangelo feltámadt Krisztust ábrázoló szobrára, amelynek – véleménye szerint – csak a térdei többet érnek, mint egész Róma… Mit is mondhatnánk erre? Látni kell őket!