A történelem telis-tele van olyan eseményekkel, amelyek első ránézésére jámbor cselekedetnek tűnnek, ám közelebbről tanulmányozva kiderül, hogy korántsem erényes megfontolások állnak mögöttük. Az idő múlásával az emberi természet hajlamos megszépíteni ezeket a kalandokat, és akár ünnepelni is azt, amivel másnak bajt, fájdalmat okozott. Szent Miklós földi maradványainak Itáliába kerülése ezen történetek közé tartozik.
 
A legendás myrai püspök csontjai körülbelül 750 évig pihentek háborítatlanul egykori székvárosában. Ez idő alatt tisztelete mind jobban elterjedt nemcsak Kis-Ázsiában, hanem nyugaton is. Különösen a hajósok, halászok és kereskedők tekintették oltalmazójuknak, akikből az itáliai Bari városában egyformán bőven akadt.
 
A 11. század második felében rossz idők jártak Puglia legnagyobb településére: először a normann hódítás mért csapást az itt élőkre, ami súlyos gazdasági visszaeséssel járt együtt, aztán belső politikai küzdelmek gyengítették, amelyek az Argirizzo-féle lázadásban érték el tetőpontjukat, a kegyelemdöfést pedig Bari legfontosabb kereskedelmi partnerének, Antióchiának a muszlim uralom alá kerülése jelentette, megszakítva ezzel a sok évszázados gyümölcsöző kapcsolatot közöttük. Mivel az olasz hajósok által használt kikötő, Andriaké alig három kilométerre volt Myrától, valakiben egyszer csak megfogalmazódott az ötlet: rabolják el az általuk is régóta tisztelt Szent Miklós csontjait, hogy velük együtt hazatérve új patrónust találjanak mind Bari, mind pedig azt ott élő kereskedő, hajós népek.
 
A kétes erkölcsiségű vállalkozásra 1087 első hónapjaiban került sor. Három, gabonával megrakott hajó indult ekkor Kis-Ázsia felé, a rajtuk utazók pedig elhatározták, hogy végrehajtják a sírrablást. Az első kísérlet nem járt sikerrel: hamar felmérték, hogy a Myrában éppen vezérük temetésére összegyűlt török erők számbeli fölénye esélyt sem ad számukra. Miután azonban végeztek a dolgukkal Antióchiában, és itt megtudták, hogy valami hasonlóban sántikálnak a velenceiek is, gyorsan ismét hajóra szálltak, és Andriakéba vitorláztak. Az akcióban mind a hatvankét utas részt vett: tizenöten a hajókon maradtak, a másik negyvenhét ember pedig behatolt a Szent Miklós testét őrző templomba, amelyet mindössze négyen őriztek, köztük három szerzetes.
 

 
A támadók először rendes zarándok módjára viselkedtek, imádkoztak, majd jámboran érdeklődni kezdtek a szent sírhelye felől, amelyben a test már akkor mannát, azaz mirhát könnyezett. A szerzetesek hamar észrevették, hogy bajba kerültek: tiltakoztak, majd menekülni akartak, de amikor a hideg kardot a nyakukon érezték, beszélni kezdtek. Amikor aztán Miklós sírját feltörték, egy Matteo nevű fiatalember vasrúddal nyitotta ki az urnát, hogy a maradványokat elrabolja. Ezért érte az ő hajóját az a kétes dicsőség, hogy az ereklyéket azon szállították Bariba. A hazaérkezés előtti utolsó éjszakát a csapat San Giorgio-ban töltötte, mindössze 5 kilométerre a céltól. A csontokat ekkor rendezték el méltó módon, és egy antióchiai szövettel bélelt, fából készült tokban helyezték el. Másnap, május 9-én vasárnap vonultak be Bariba, ahol hatalmas, ünneplő tömeg várta őket – ennek a fogadtatásnak az emlékét őrzi a tengeri körmenet napjainkig élő hagyománya. A szent ottléte kezdetben nem hozott szerencsét a városra: a bencés apát és az érsek egyaránt magának akarta az ereklyéket, végül a korábbi bizánci kormányzó palotáját alakították méltó otthonukká. Ez a mai Szent Miklós bazilika, amely immár pápai jogú szentélyként vigyázza Bari patrónusának – remélhetőleg végső – nyugalmát.